Hogy hogyan kerültem három nappal
hamarabb kórházba? Otthon már nem bírtam magammal. Ennyi. Annyira azt figyeltem,
hogy mikor szülök már, hogy mindenfélét beképzeltem magamnak, ezért az orvos
jobbnak látta, ha inkább bent töltöm az időmet. Amikor ezt megtudtam, hogy bent
kell maradnom sírva fakadtam. De hát én ilyen vagyok. Egy drámakirálynő.
Miközben diktáltam az adataimat a szülésznőnek, nyeldestem a könnyeim és arra
gondoltam, mit fogok csinálni itt három napig? Kik lesznek a szobatársaim? De
leginkább azon agyaltam, hogy miért nem tudtam nyugton maradni. Akkor most még
simán fetrenghetnék otthon a kanapén. Megkaptam a papírjaimat és fel kellett
mennem az osztályra. De előtte még lementem a kocsiba a cuccaimért és Férj
nyakába borulva zokogtam, hogy ne hagyjon itt. Szegény pára, biztosan ott
bojdult meg tőlem végleg. Miután felhívtam anyukámat és neki is bőgtem egy
sort, hogy az élet kegyetlen, mert bent kell aludnom összeszedtem magam és felmentem
a helyemre. Egy jó fej nővér fogadott, aki bemutatta a tengerpartra néző
szobámat, ahol már ketten voltak. Besomfordáltam a legszélső ágyra és még
magamban hüppögtem amikor megszólítottak. Innentől hárman nagyon jóban lettünk, állandóan lelógtunk kávézni,
trécseltünk, röhögtünk, aztán drukkoltunk egymásnak szülés közben. Na de vissza
az elejére. Szóval a három nap viszonylagosan jól telt el, bár mikor költözne
el az osztály egy tök másik szárnyba , ha nem akkor amikor én vagyok ott.
Tolták az ágyakat, vitték a papírokat és a tök jó szellős folyosóról egy ugyan felújított, szép, de nagyon meleg részre költözünk. Egész nap odatűzött a nap és ez nem segített
rajtunk, nagy pocakos csajokon. Szerencsére, mindig meglátogatott valaki,
mama még verset is akart olvasni és valahogy eltelt az idő.
A harmadik nap este fel kellett
mennem a szülészetre, ahol kaptam egy jó kis zselét, amitől elvileg beindulnak
majd a fájásaim. Annyira „hatásos” volt, hogy végre nagyot aludtam, mert a
szülészeten volt klíma, és egyedül voltam végre. Reggel beöntés, oxitocin
bekötés és hajrá. Ez a boldog, izgatott kicsit kellemetlen állapot úgy kettőig tartott.
Nem akart kijönni, pedig volt már minden, burokrepesztés, epidurális érzéstelenítés,
katéter, orvostanhallgató és mindenki látta az én méhszájamat, de Fruzsi még
csak meg sem moccant. Szóval így elvoltunk. Aztán kettőtől négyig már keresztbe
álltak a szemeim és nagyon szenvedtem. Úgy is tűnt, hogy végre lassan tudok már
szülni. Előkészítették a cuccokat és jött volna a véghajrá, amikor a doki
előpattintott egy szülésznőt aki megállapította a dokival együtt, hogy a babánk
nem jól tartja a fejét és hiába szenvedtem meg érte, de nem fog kiférni.
Császár. Kimondták és én picit meg is könnyebbültem. Férjet gyorsan beöltöztették, engem pedig betoltak
a műtőbe. Annyira izgultam, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, és hiába
voltam érzéstelenítve a hasam még így is izgult. A legnagyobb problémám pedig
az volt, hogy a lábaimat elzsibbasztották és nekem ez baromi kellemetlen érzés
volt. Alig 11 perc alatt kint volt a baby. Édes kisbogár, ahogy anya mondja. Sosem fogom elfejteni
azt a pillanatot, amikor először láttam. Aztán lecsutakolták és visszahoztak,
hogy megpuszilhassam. A puha bőre és a finom illata már akkor elvarázsolt. Végül
férj mellkasára tették, hogy meg legyen a szőr bőr kontakt, aki lelkesen
fotózott és elküldött egy csomó szőrős mellkasos képet a gyerekről. Ezek után
az egész család azon gondolkodott, hogy vajon én hol lehetek ilyen szőrös. Ez
úton is köszönöm Férj! Egyébként tényleg köszönöm Férjnek aki reggel nyolckor
még az izgatottságtól annyira pörgött, hogy mindenkit felhívott és beetetett,
hogy délre meg lesz a baba, ennek következtében az egész család annyira izgult,
mert nem tudták, hogy miért nincs még hír így délután négykor. Aztán azt is köszönöm neki, hogy
amikor felváltva nyeltem a könnyeim és csúnya szavakat mondtam, akkor is csak
csendben szorította a kezem és ez volt ekkor a legjobb amit csinálhatott, mert
tudtam, hogy ott van mellettem. Aztán azt is köszönöm neki, hogy hősiesen bírta
a műtétet és utána úgy jött ment Fruzsival , mintha már a sokadik gyermeke
lenne.
Mire kitoltak a műtőből már anyu
is ott volt, aminek nagyon örültem, mert mindig megnyugodok, ha őt látom. Visszagondolva
is könnyezem , bár akkor csak is kizárólag avval voltam elfoglalva, hogy miért
nem érzem a lábam. De hát én ilyen vagyok. A lényeg, hogy megszültem.
