Mindig azt gondolom, hogy nekem menni fog ez a blogolás, nagy lendülettel nekiindulok , írok és írok és írok aztán egyszer csak abbamarad. Minden egyes blog. Pedig vannak jó sztoriaim, csak hát kéne egy titkárnő. Talán majd , ha Fufi felnő. Majd ő gépel. Szóval írhatnám most tovább, onnan, hogy hazajöttem a kórházból és sírtam heteken keresztül, meg alig éltem, de nem teszem, mert valószínűleg nem tudnám visszaadni a sztorit olyan életszagúan. De nem volt jó annyit elárulok, nem is akarok ijesztgetni senkit sem, ezért nem is írom le. Várom, hogy az idő megszépítse. Majd akkor újra kezdem a szülés után című fejezetet.
Lényegre térve az aktualitásokat tekintve. Miközben épp egy vizeletgyűjtős zacsit próbálok felragasztani két napja lázas kisbabámra, azon merengek, hogy a reklámok, egyes egyesületek , alapítványok, anyukák túlzott megnyilvánulásai, milyen káros hatással voltak az én elmémre.
Nagy családban nőttem fel és nagy családot is szeretnék. Persze, mint minden tini lánynak, nekem is az volt az álmom, hogy jön a herceg fehér lovon, randik, közös nyaralások, aztán esküvő, család, sok gyerek. Amikor angolra jártam Arizonában a tanárom azt mondta, hogy le kell rajzolni a vágyaidat és sokat kell rá gondolni, akkor teljesülni fog. Igaza is volt. Megtaláltam az igazit, csodaszép évek után, összeházasodtunk a Balaton partján és elérkeztünk oda, hogy babát szeretnénk. Emlékszem a pillanatra amikor még a régi albérletünkbe egy közösen átbeszélgetett este után csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. BABA. Tudtam, hogy majd mindent megváltoztat, de nyilván erre semennyire sem lehet felkészülni. Szerencsések voltunk, mert azonnal összejött a mi kis szerelmünk.
Kilenc hónapot vártunk rá, simiztük pocakon keresztül, kukkoltuk az ultrahangon, kitaláltuk a nevét, álmodoztunk róla. Aztán végre megérkezett és , mintha egy bomba robbant volna az életünkbe. Ott álltunk és azokból a magabiztos konok magukat már tuti felnőtteknek tartó két emberből hirtelen egy összezavarodott, álmos, kétségbeesett szülő pár lett. Túl sokat alszik, nem eszik, aztán enni akar, de nincs mit, majd nem alszik és még sorolhatnám.
Nyilván van az a típus, akinek lazán, gördülékenyen veszi a dolgokat, én nem ilyen voltam. Kétségbeestem, fáradt voltam és összezavarodott, és azt éreztem, hogy nem tudok megfelelni a mai anyákkal támasztott elvárároknak. Nem ezek életem legboldogabb napjai, azt sem tudom, hogy nappal van , vagy éjszaka, és nem látom az alagút végét és ezen nem segített az sem, hogy mindenki tökéletes és kitartó. Már bocsánat, de nekem kellettek a szenvedő alanyok, segített a lelkemnek, hogy láttam olyat is, aki szintén ingerült , ha nem alszik eleget, akinek szintén nehezebben megy a szoptatás, akinek nem alszik a babája eleget, vagy sokat sír. Kellettek a "béna" anyák. Azok akikkel azonosulni tudtam. Azok akik valóságosak voltak, azok akik nem rózsaszín ködben úsztak, hanem szenvedtek a mindennapoktól ,mint én.
Aztán eltelt pár hónap, voltak könnyebb és nehezebb időszakok. Azt hiszem sokat kellett nyugodnom, és sokszor kellett kitartanom. Senki sem erőltette a hülyeséget, becsuktam az internetet és nem olvastam, hogyan kéne. Anyukámra és a saját ösztöneimre hallgattam. Így jutottam el ide. Reggelente, amikor felkelek már mosolyogva vár a kiságyában, kacag, ha csikizem és játszom vele, megnyugszik , ha sír és felveszem. Jó kedvű boldog kisbaba és én is boldog vagyok, hogy az anyukája lehetek.
