Elmélkedés a pelenkázó felett

Mindig azt gondolom, hogy nekem menni fog ez a blogolás, nagy lendülettel nekiindulok , írok és írok és írok aztán egyszer csak abbamarad. Minden egyes blog. Pedig vannak jó sztoriaim, csak hát kéne egy titkárnő. Talán majd , ha Fufi felnő. Majd ő gépel. Szóval írhatnám most tovább, onnan, hogy hazajöttem a kórházból és sírtam heteken keresztül, meg alig éltem, de nem teszem, mert valószínűleg nem tudnám visszaadni a sztorit olyan életszagúan. De nem volt jó annyit elárulok, nem is akarok ijesztgetni senkit sem, ezért nem is írom le. Várom, hogy az idő megszépítse. Majd akkor újra kezdem a szülés után című fejezetet.
Lényegre térve az aktualitásokat tekintve. Miközben épp egy vizeletgyűjtős zacsit próbálok felragasztani két napja lázas kisbabámra, azon merengek, hogy a reklámok, egyes egyesületek , alapítványok, anyukák túlzott megnyilvánulásai, milyen káros hatással voltak az én elmémre.
Nagy családban nőttem fel és nagy családot is szeretnék. Persze, mint minden tini lánynak, nekem is az volt az álmom, hogy jön a herceg fehér lovon, randik, közös nyaralások, aztán esküvő, család, sok gyerek. Amikor angolra jártam Arizonában a tanárom azt mondta, hogy le kell rajzolni a vágyaidat és sokat kell rá gondolni,  akkor teljesülni fog. Igaza is volt. Megtaláltam az igazit, csodaszép évek után, összeházasodtunk a Balaton partján és elérkeztünk oda, hogy babát szeretnénk. Emlékszem a pillanatra amikor még a régi albérletünkbe egy közösen átbeszélgetett este után csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. BABA. Tudtam, hogy majd mindent megváltoztat, de nyilván erre semennyire sem lehet felkészülni. Szerencsések voltunk, mert azonnal összejött a mi kis szerelmünk.
Kilenc hónapot vártunk rá, simiztük pocakon keresztül, kukkoltuk az ultrahangon, kitaláltuk a nevét, álmodoztunk róla. Aztán végre megérkezett és , mintha egy bomba robbant volna az életünkbe. Ott álltunk és azokból a magabiztos konok magukat már tuti felnőtteknek tartó két emberből hirtelen egy összezavarodott, álmos, kétségbeesett szülő pár lett. Túl sokat alszik, nem eszik, aztán enni akar, de nincs mit, majd nem alszik és még sorolhatnám.
Nyilván van az a típus, akinek lazán, gördülékenyen veszi a dolgokat, én nem ilyen voltam. Kétségbeestem, fáradt voltam és összezavarodott, és azt éreztem, hogy nem tudok megfelelni a mai anyákkal támasztott elvárároknak. Nem ezek életem legboldogabb napjai, azt sem tudom, hogy nappal van , vagy éjszaka, és nem látom az alagút végét és ezen nem segített az sem, hogy mindenki tökéletes és kitartó. Már bocsánat, de nekem kellettek a szenvedő alanyok, segített a lelkemnek, hogy láttam olyat is, aki szintén ingerült , ha nem alszik eleget, akinek szintén nehezebben megy a szoptatás, akinek nem alszik a babája eleget, vagy sokat sír. Kellettek a "béna" anyák. Azok akikkel azonosulni tudtam. Azok akik valóságosak voltak, azok akik nem rózsaszín ködben úsztak, hanem szenvedtek a mindennapoktól ,mint én.
Aztán eltelt pár hónap, voltak könnyebb és nehezebb időszakok. Azt hiszem sokat kellett nyugodnom, és sokszor kellett kitartanom. Senki sem erőltette a hülyeséget, becsuktam az internetet és nem olvastam, hogyan kéne. Anyukámra és a saját ösztöneimre hallgattam. Így jutottam el ide. Reggelente, amikor felkelek már mosolyogva vár a kiságyában, kacag, ha csikizem és játszom vele, megnyugszik , ha sír és felveszem. Jó kedvű boldog kisbaba és én is boldog vagyok, hogy az anyukája lehetek.

A nagybetűs szülés

Hogy hogyan kerültem három nappal hamarabb kórházba? Otthon már nem bírtam magammal. Ennyi. Annyira azt figyeltem, hogy mikor szülök már, hogy mindenfélét beképzeltem magamnak, ezért az orvos jobbnak látta, ha inkább bent töltöm az időmet. Amikor ezt megtudtam, hogy bent kell maradnom sírva fakadtam. De hát én ilyen vagyok. Egy drámakirálynő. Miközben diktáltam az adataimat a szülésznőnek, nyeldestem a könnyeim és arra gondoltam, mit fogok csinálni itt három napig? Kik lesznek a szobatársaim? De leginkább azon agyaltam, hogy miért nem tudtam nyugton maradni. Akkor most még simán fetrenghetnék otthon a kanapén. Megkaptam a papírjaimat és fel kellett mennem az osztályra. De előtte még lementem a kocsiba a cuccaimért és Férj nyakába borulva zokogtam, hogy ne hagyjon itt. Szegény pára, biztosan ott bojdult meg tőlem végleg. Miután felhívtam anyukámat és neki is bőgtem egy sort, hogy az élet kegyetlen, mert bent kell aludnom összeszedtem magam és felmentem a helyemre. Egy jó fej nővér fogadott, aki bemutatta a tengerpartra néző szobámat, ahol már ketten voltak. Besomfordáltam a legszélső ágyra és még magamban hüppögtem amikor megszólítottak. Innentől hárman nagyon jóban lettünk, állandóan lelógtunk kávézni, trécseltünk, röhögtünk, aztán drukkoltunk egymásnak szülés közben. Na de vissza az elejére. Szóval a három nap viszonylagosan jól telt el, bár mikor költözne el az osztály egy tök másik szárnyba , ha nem akkor amikor én vagyok ott. Tolták az ágyakat, vitték a papírokat és a tök jó szellős folyosóról egy ugyan felújított, szép, de nagyon meleg részre költözünk. Egész nap odatűzött a nap és ez nem segített rajtunk, nagy pocakos csajokon. Szerencsére, mindig meglátogatott valaki, mama még verset is akart olvasni és valahogy eltelt az idő.

A harmadik nap este fel kellett mennem a szülészetre, ahol kaptam egy jó kis zselét, amitől elvileg beindulnak majd a fájásaim. Annyira „hatásos” volt, hogy végre nagyot aludtam, mert a szülészeten volt klíma, és egyedül voltam végre. Reggel beöntés, oxitocin bekötés és hajrá. Ez a boldog, izgatott kicsit kellemetlen állapot úgy kettőig tartott. Nem akart kijönni, pedig volt már minden, burokrepesztés, epidurális érzéstelenítés, katéter, orvostanhallgató és mindenki látta az én méhszájamat, de Fruzsi még csak meg sem moccant. Szóval így elvoltunk. Aztán kettőtől négyig már keresztbe álltak a szemeim és nagyon szenvedtem. Úgy is tűnt, hogy végre lassan tudok már szülni. Előkészítették a cuccokat és jött volna a véghajrá, amikor a doki előpattintott egy szülésznőt aki megállapította a dokival együtt, hogy a babánk nem jól tartja a fejét és hiába szenvedtem meg érte, de nem fog kiférni. Császár. Kimondták és én picit meg is könnyebbültem.  Férjet gyorsan beöltöztették, engem pedig betoltak a műtőbe. Annyira izgultam, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, és hiába voltam érzéstelenítve a hasam még így is izgult. A legnagyobb problémám pedig az volt, hogy a lábaimat elzsibbasztották és nekem ez baromi kellemetlen érzés volt. Alig 11 perc alatt kint volt a baby. Édes kisbogár, ahogy anya mondja. Sosem fogom elfejteni azt a pillanatot, amikor először láttam. Aztán lecsutakolták és visszahoztak, hogy megpuszilhassam. A puha bőre és a finom illata már akkor elvarázsolt. Végül férj mellkasára tették, hogy meg legyen a szőr bőr kontakt, aki lelkesen fotózott és elküldött egy csomó szőrős mellkasos képet a gyerekről. Ezek után az egész család azon gondolkodott, hogy vajon én hol lehetek ilyen szőrös. Ez úton is köszönöm Férj! Egyébként tényleg köszönöm Férjnek aki reggel nyolckor még az izgatottságtól annyira pörgött, hogy mindenkit felhívott és beetetett, hogy délre meg lesz a baba, ennek következtében az egész család annyira izgult, mert nem tudták, hogy miért nincs még hír így délután négykor. Aztán azt is köszönöm neki, hogy amikor felváltva nyeltem a könnyeim és csúnya szavakat mondtam, akkor is csak csendben szorította a kezem és ez volt ekkor a legjobb amit csinálhatott, mert tudtam, hogy ott van mellettem. Aztán azt is köszönöm neki, hogy hősiesen bírta a műtétet és utána úgy jött ment Fruzsival , mintha már a sokadik gyermeke lenne.

Mire kitoltak a műtőből már anyu is ott volt, aminek nagyon örültem, mert mindig megnyugodok, ha őt látom. Visszagondolva is könnyezem , bár akkor csak is kizárólag avval voltam elfoglalva, hogy miért nem érzem a lábam. De hát én ilyen vagyok. A lényeg, hogy megszültem.

Túlhordás

Egy hetes túlhordás közben az ember idegrendszere már a végét járja. Türelmetlenség, kialvatlanság, kedvesebbnél kedvesebb ismerősök, "na mi van még egyben vagytok telefonhívásai" , ja és persze kánikula. Ne szüljetek nyáron! Most már én is csak ezt tudom mondani.

Szóval adott a helyzet, hogy már 40. hetet taposod és minden apró hasrezzenülésnél azt hiszed na majd most. Most folyik el a viz. Vagy elgondolkodsz: ez egy fájás volt már? Nem. Így utólag azt tudom mondani, hogy az ami csak esetleg lehetne akár egy mini fájás is, az semmi. :) Nézed az időképet és várod, hogy jöjjenek a nagy frontok. Ez az gondolod. -10 fokot esik a hőmérséklet, egyik óráról a másikra. Na majd most. De még mindig semmi. Közben persze ott vannak a csoda anyák, akik egy tüsszentésre kitolták pirinyójukat a világra akik üzengetnek neked, hogy ezek ám a csodálatos utolsó percek. És igen. Izzadás a 3-as metrón, a legutolsó alkoholista bácsi adja át a helyét, ezen még meg is hatódsz , mert a hormonháztartásod már lassan 9 hónapja fenekestől felfordult. Majd csippan a telefon és jönnek az üzik:- Na? Szültök már? Mi az , hogy szülünk? Én fogok szülni.
Aztán jön, a következő:- Élvezd ki azokat a csodás időket, amikor még egy test vagytok. - Milyen csodálatos pillanatok?- kérdezem én. Tegnap vacsira megettem egy uborkás szendvicset és még mindig azt böfögöm fel, pedig már délután négy óra van. Állandóan éhezek, mert ha sokat eszem, akkor a gyomrom már nem fér el a  nagyfejű babámtól. Se nem ülni se nem állni nem tudok sokáig, és egy órás kutyás séta alatt is képes vagyok kipurcanni. Szóval milyen édes utolsó pillanatok? És különben is miért nem tud megszületni a kiirt napon? Kész. Lejárt az idő. Indulás kifelé! Szeretném öltöztetni, nevelgetni. Szét szeretném puszilni a fejét! Hogy ezt tudtára adtam -e . Naná. Na igen, lehet ,hogy ezért nem fog még sokáig megszületni... :)

33 hét- tudom nagyot ugrottam.

Minden oké. Könnyedén viselem a terhességet. Lekopogom se visz ér, se hátfájás se semmi. A cukorterhelésem is rendben volt. Arra gondolok , hogy én egy nagy mázlista vagyok. Nem szenvedtem eddig olyan sokat, mint ahogyan azt mások írják. Egészen mostanáig. Na jó picit azért túlzok. De a jaj, de helyes kismamából aki kívülről persze még most is az, egy kismalaccá alakultam, legalábbis itthon. Vagy nem is tudom, hogyan írhatnám le magam.

Lássuk vázlatosan a helyzetem:

- már csak háton tudok aludni, mert ha esetleg oldalamra fordulnék a baby rögtön elkezd mozgolódni, gondolom azért, hogy jelezze, ő még ott van bent.
- ha esetleg mégis sikerül oldalt elaludnom gyakran ébredek arra, hogy vizes a fejem. Azaz nyálas. Hát igen ez valóban fúúúj. De azt jelenti, hogy nagyon jót aludtam.
- semmi értelme a munkára koncentrálni már, mert lehetetlen
- mivel éjszaka vagy háromszor megyek ki pisilni ezért teljesen felborul a napom, reggel 10-ig is eldurmolok az ágyban, mintha újra tini lennék.
- pizsiben a legszebb az élet. Az egyetlen ruhadarab, ami nem nyom, nem szorít, ápol és eltakar.
- régen még bejártad az egész várost egy nap alatt, képes voltál 12 órákat ledolgozni, most pedig csak az ágyadra tudsz gondolni.

Így érzem magam most.

Végy egy darab orvost, ha jön az influenza!

Sose legyetek betegek terhesen! Persze ilyenkor, egy nulla és plusz 10 fokos januárban , amikor a vírusok és bacilusok minden sarkon ott vannak és tök jól érzik magukat. Na akkor könnyű mondani. Az én immunrendszerem elég felkészületlennek nyilvánult idén. Persze tudom, ilyenkor jobban le van terhelve, táplálja TicTacot, táplálja TicTac anyukáját, és hiába állt őrt rezzenéstelenül a nap 24 órájában, valaki igazán pofátlan szánalmas alak csak bejutott és jó nagy ramazúrit csinált a szervezetemben. No megállj csak gondoltam az elején. Aztán pánikba estem. De ki ne esne pánikba? Amikor a nőgyógyász azzal kezdi az első vizsgálaton: Kedves! Maga ne legyen beteg, ha járvány van inkább maradjon otthon! Magának most vigyáznia kell! Na igen, ilyenkor amikor már érzed, hogy meleg a fejed, és  semmi étvágyad, akkor tudod, hogy na ez neked most nem jött össze. Hiába vigyáztál magadra valami itt nem jó. Ez történt velem is, hőemelkedésem is lett és kétszer olyan fáradtnak és levertnek éreztem magam, mint úgy általában. Ilyenkor az ember mindenkit felhív ijedtében, hogy mit szabad beszedni és mit nem , menjünk-e orvoshoz, szedjük -e az antibiotikumot , kezdjük-e el ásni a saját sírunkat, vagy hívjuk a sürgősségit és üljünk be a kórházba. Na jó. Lehet, hogy nem minden ember kezdi el ezt csak én. A recept véleményem szerint a következő: Végy egy orvost, akiben 100%-ig megbízol. Na jó az én estemben, lehet 3 is, de átlagos nem annyira megijedős embereknek az ajánlott adag 1 darab orvos. Aztán kövesd a tanácsait! Ilyen egyszerű. Ha már túl sok a doki, az egészségügyi szakember, a fórumozó anyuka aki próbál segíteni akkor abba könnyen bele lehet őrülni. Persze az én betegségem sem tartott sokáig. Anyu is csak azért izgult, hogy a babával ne legyen semmi gond. Bár azt hiszem bátran állíthatom, hogy a  Kicsit fájt is ez a tény állás, de mikor ezt elmondtam neki csak annyit mondott: Kislányom, te már túléltél egy-két influenzát! Igaza lett, mindenki megmenekült ,a láz elmúlt, és a harmadik napra ismételten jól éreztem magam. 

Kötődés

Nem is tudom igazából megmondani melyik az a pillanat amikor tudatosul benned, hogy az a baby aki a hasadban van a Tiéd, a te babád. Valaki azt mondja amikor megmozdul, valaki azt, hogy csak akkor az igazi amikor megszületik. Nálam a 12 hetes ultrahang volt az első meghökkentő élmény. Persze most már nagyobb a pocakom, teljesen megváltozik a szervezetem, de ezek mind olyan "tünetek" amik lehetnek egy rosszabb napon is akár. Az igazi élmény talán mégis az volt amikor hallottam a kis szívének a kalimpálását és amikor láttam, hogy már egy teljesen baba alakú baba fekszik és tengeti boldog napjait a pocakomban. Igen azt hiszem, hogy nekem ez itt az első olyan pont amikor tényleg tudatosul, hogy ez tényleg egy baba és ez a baba az én babám. Sosem gondoltam volna, hogy ez az ultrahang ilyen érzelmeket táplál bennem. Mosolyogva indultam neki a nagyvilágnak , hogy valószínűleg lányom lesz. Ugyanis azt mondta a doki. Jó lenne, ha igaza lenne. :)

Renyhe belek ellen

Szerencsémre sosem volt bajom az alakommal. Volt pattanásom, fogszabályzóm és a vezetéshez mínusz egyes szemüveg is kell, de nem tudom mit jelent az, hogy "ne egyél olyan sokat", vagy az, hogy "jön a nyár, menjünk futni, fogyókúrázni!" Általában csak eszem és jókat falatozom, nem számít semmi. Nem vagyok szuperodafigyelős sem semmire. Ez mondjuk néha baj. Viszont küzdök a gyógyszeriparral, képes vagyok kisebb bogyót felíratni az orvossal, ha lóbab nagyságút ír fel, addig szedem a gyógynövényeket amíg csak lehet, mondjuk ez nem példaértékű, mert a végén nagyobb baj is történhet. Velem meg is történt. Egyszóval intézem a mindennapokat , törekszem az egészséges életmódra és azt vallom, hogy egy egészséges szervezet képes kihordani egy egészséges babát. 

Éppen ezért furán is néztem kismama vagy épp fiatal anyuka társaimra akik rögvest megrohamoztak amikor megtudták, hogy babát várok, hogy mit hogyan csináljak, mit ne vegyek, mit adnak kölcsön, hogy szüljek, mikor táguljak, hogyan lélegezzek stb...Próbáltam mosolyogva végig hallgatni, és gondosan szortírozni a véleményeket. (Mivel anyukám azt tanította, hogy mindenkit hallgassak meg , szűrjem le a számomra fontos infót a többit pedig engedjem szabadon.)

"Tehát nagyon figyelj arra, hogy sokszor egyél keveset! Ez nagyon fontos. Egyél sok gyümölcsöt, halat, zöldséget!" - jó persze erre is figyelni fogok, gondoltam magamban és a terhességem első heteiben minden este füstölt lazacos, heringes, kaviáros szendvicseket burkoltam- mondván erre oda kell figyelni. Férj már csak akkor vette észre, hogy ez egy komoly anyagi csőd lesz, amikor már különbséget tudtam tenni, lazac és lazac között és volt olyan amit már meg sem ettem, mert ,hogy az nem finom, nem igazi minőség. Szóval így ment egy darabig. Aztán jöttek a kritikus időszakok. Az éhség, az amikor már a gyomrod magát eszi érzésekkel. Amikor mindent azonnal meg kellett ennem. Piciket enni? Naaa nee már. Gondoltam magamban és, ha ennem kellett akkor ettem. Reggel, délben este, jó nagy bablevesek, sült húsok, főzelékek, volt minden, mint Bécsben. Ez egy darabig így is ment és jókat nevettem magamban amikor kismama recepteket olvasgattam a neten az afféle szuper anyáktól. Míg nem el nem jött az szép szombat, amikor is anyunál ebédeltünk, mert szülinapos névnapos ünneplések voltak. Kápiapaprika krémleves,  baconbe tekert malackaraj, igazi tepsis burgonyával. Persze utána finom sütivel. Ez az ami egy várandós nőnek kell gondoltam és annyit ettem ,hogy lazítani kellett a nadrágomon, de ezzel még nem is lett volna semmi probléma. Utána jött a fekete leves. Lufi has egész délután, de nem csak délután, egész este, forgolódás, hányinger, az esti séta sem segített. Azt hittem ebben a kajában lelem majd szép halálomat. Férjnek sírtam , nyavalyogtam, hogy kész itt a világ vége, egyszerűen csak kidurranok majd, mint egy nagy lufi. Éjszaka sem aludtam jól és rémeseket álmodtam. Ezt tette velem az a finom menü. Másnap pedig mikor már végre normalizálódott a közérzetem rájöttem, hogy nem minden tanács túl aggodalmaskodó anya tanács. A többször kevesebbet egyél!- című például fontos része lesz az életednek ebben a pár hónapban. 

Ha még van szabad kapacitásod a túlpörgött ismerősök tanácsai mellett: Had legyek most én is egy kicsit szuper anya, nekem ez jött be:

 1. reggeli: joghurt, gyümölccsel

 2. tízórai: pogácsa gyümölccsel

 3. ebéd:   kis adag leves kis adag másodikkal 

 4. uzsonna: gyümi, gyümi, gyümi, müzli

 5. vacsi: egy forró leves, vagy egy sajtos, szalámis szendvics, de szigorúan csak egy, aztán pedig egy   nagy séta a kutyával levezetésnek. :)

Jó étvágyat!